holnap kapom meg a diagnózist --> remélem ez az utolsó bejegyzésem ebben a blogban, bár nem látok rá túl sok esélyt
igazából ideges vagyok, és emiatt egyáltalán nem tudok tanulni. ha nem bukok meg, az csoda lesz, tuti... de talán nincs is jelentősége.
ma nem annyira a vizsgák, és a tudatosság szintjén nem is annyira betegség foglalkoztatott, hanem ő. már megint nem értem, amit látok, mert nem illik a róla kialakult képbe. persze beleféreszthető, de akkor sem illeszkedik. nem mondom, hogy féltékeny vagyok. miért lennék féltékeny rá? ő nem olyan lány, akire féltékeny lennék, egyszerűen csak nem értem. persze miért is ismerném őt? talán senkit sem ismerek, vagy nem eléggé, nem jól. de őt semmiképp. és nem tudok nem reménykedni egy közös jövőben, még ha tudom is, hogy teljesen értelmetlen, ahogy mindig is tudtam. ahogy mindig is az volt. nyilvánvaló, ezerszer végiggondoltam, és átéltem ezt. miért nem tanulnak az érzéseim a tapasztalataimból??? egyszerűen érthetetlen, ez is. és rossz. rossz, hogy nem kapom meg a lehetőséget, és rossz, hogy nem vagyok képes elengedni sem. tulajdonképpen bármelyik opcióval beérném a kettő közül, de valahogy csak az marad, hogy tűrjem az érzést, és semmi sem változik. Talán bennem kellene, hogy változzanak a dolgok. És akkor lehet, hogy ez is változna, az ehhez való hozzáállásom. Vagy csak nem lenne ennyire fontos ez a dolog, vagy legalább is elviselhetőbb...
Tulajdonképpen - tudom, hogy illúzió -, de azokban a pillanatokban, amikor felszabadulok magam alól, és egészen olyan vagyok, mint akiben mosolyog az Isten, olyankor mindig eljutok arra pontra, hogy el tudnám engedni őt itt belül, de rögtön elfog mindig a hangulat, a kísértés, hogy most, ilyennek, szeretni tudni, pont olyan vagyok, mint akit egyszer már szeretett bennem, még ha tévedésből is, és szép lassan - ezért, vagy egyébként is - elszökik az emelkedett pillanat. Pedig tévedés: mért nem veszem észre, hogy ilyenkor csak illúzió vagyok, egy illúzó, aki ráadásul nem is mellé illik, hanem a mellé az illúzió mellé, amit tévesen hozzá kötök. ...mert lennék én én, és ő is ő maradna, és lennének hétköznapok, és ugyanúgy félreértések, meg nem értések, el nem fogadások, önzés és tehetetlenség és félelem és néha unalom és csak tovább, tovább már végre, ennyi tudna lenni, mert ennyi van ebben a lehetőségben, de azokban a pillanatokban képtelen vagyok ezt érteni, mert azokban a pillanatokban én nem is én vagyok, hanem az, aki szeret, és akit viszont szeretnek - mindegy ha csak egy pillanatba tűnő arc, csak egy illúzió teszi...
