15:38

Ebben a pillanatban még nem tudom, mit tartalmaz az MRI leletem. Talán ez az utolsó perc, amikor úgy gondolhatok magamra, mint akinek legalább LEHET, hogy semmi baja nincsen. Mert amikor már úgy kell magamra gondolnom, mint akinek komoly baja van, akkor minden megváltozik. Az ilyen az ember identitásának részévé égeti magát, kitörölhetetlenül megbélyegezve, elvéve a valódi létét - legalább is azt hiszem...

15:39... nincs értelme húzni az időt, előbb - utóbb úgy is megtudom, de azért nem vonz a gondolat, hogy lehet, hogy pár percen belül minden megváltozik. A változás nem mindig rossz, akkor sem ha annak tűnik, mert hozhat jót bármi módon is, de akkor sem vonz ez az opció. Mily meglepő. :)

15:41... ideje "felbontani"

15:42 NEGATÍV LELET

:'D

holnap kapom meg a diagnózist --> remélem ez az utolsó bejegyzésem ebben a blogban, bár nem látok rá túl sok esélyt

igazából ideges vagyok, és emiatt egyáltalán nem tudok tanulni. ha nem bukok meg, az csoda lesz, tuti... de talán nincs is jelentősége.

ma nem annyira a vizsgák, és a tudatosság szintjén nem is annyira betegség foglalkoztatott, hanem ő. már megint nem értem, amit látok, mert nem illik a róla kialakult képbe. persze beleféreszthető, de akkor sem illeszkedik. nem mondom, hogy féltékeny vagyok. miért lennék féltékeny rá? ő nem olyan lány, akire féltékeny lennék, egyszerűen csak nem értem. persze miért is ismerném őt? talán senkit sem ismerek, vagy nem eléggé, nem jól. de őt semmiképp. és nem tudok nem reménykedni egy közös jövőben, még ha tudom is, hogy teljesen értelmetlen, ahogy mindig is tudtam. ahogy mindig is az volt. nyilvánvaló, ezerszer végiggondoltam, és átéltem ezt. miért nem tanulnak az érzéseim a tapasztalataimból??? egyszerűen érthetetlen, ez is. és rossz. rossz, hogy nem kapom meg a lehetőséget, és rossz, hogy nem vagyok képes elengedni sem. tulajdonképpen bármelyik opcióval beérném a kettő közül, de valahogy csak az marad, hogy tűrjem az érzést, és semmi sem változik. Talán bennem kellene, hogy változzanak a dolgok. És akkor lehet, hogy ez is változna, az ehhez való hozzáállásom. Vagy csak nem lenne ennyire fontos ez a dolog, vagy legalább is elviselhetőbb...

Tulajdonképpen - tudom, hogy illúzió -, de azokban a pillanatokban, amikor felszabadulok magam alól, és egészen olyan vagyok, mint akiben mosolyog az Isten, olyankor mindig eljutok arra pontra, hogy el tudnám engedni őt itt belül, de rögtön elfog mindig a hangulat, a kísértés, hogy most, ilyennek, szeretni tudni, pont olyan vagyok, mint akit egyszer már szeretett bennem, még ha tévedésből is, és szép lassan - ezért, vagy egyébként is - elszökik az emelkedett pillanat. Pedig tévedés: mért nem veszem észre, hogy ilyenkor csak illúzió vagyok, egy illúzó, aki ráadásul nem is mellé illik, hanem a mellé az illúzió mellé, amit tévesen hozzá kötök. ...mert lennék én én, és ő is ő maradna, és lennének hétköznapok, és ugyanúgy félreértések, meg nem értések, el nem fogadások, önzés és tehetetlenség és félelem és néha unalom és csak tovább, tovább már végre, ennyi tudna lenni, mert ennyi van ebben a lehetőségben, de azokban a pillanatokban képtelen vagyok ezt érteni, mert azokban a pillanatokban én nem is én vagyok, hanem az, aki szeret, és akit viszont szeretnek - mindegy ha csak egy pillanatba tűnő arc, csak egy illúzió teszi...

Így gondolkodott magában: "Ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok." Jézus megfordult, ránézett és így szólt: "Bízzál leányom, a hited meggyógyított." /Mt9,21-22/

"Hiszitek, hogy meg tudom tenni?" "Igen, Uram!" - felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: "Legyen hitetek szerint!" yomban megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: "Vigyázzatok, ne tudja meg senki!" /Mt9,29-31/

Jézus így szólt hozzá: "Menj, a hited meggyógyított." Nyomban visszakapta látását, és követte az úton. /Mk10,52/

Ennek hallatára Jézus így szólt hozzá: "Ne félj, csak higgy! Megmenekül." Amikor odaértek a házhoz, nem engedett be senkit, csak Pétert, Jakabot, Jánost, meg a lány apját és anyját. Mindenki sírt, jajgatott, gyászolta a leányt. "Ne sírjatok! - szólt rájuk. - Nem halt meg, csak alszik." Kinevették, mert tudták, hogy meghalt. De ő megfogta a kezét, és emelt hangon felszólította: "Leány, kelj föl!" Erre visszatért a lélegzete, és rögtön fölkelt. /Lk8,50-55/

Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?" Aztán hozzá fordult: "Állj fel és menj! A hited meggyógyított." /Lk17,18-19/

A fent felsoroltak mellett természetesen számos helyen gyógyít Jézus a Bibliában is (és az életben valószínűleg még többször megtette), engem azonban ezekben az igehelyekben a "hited meggyógyított" és ehhez hasonló kijelentések foglalkoztattak ma - épp egy mise alatt, (ahol persze teljesen másról volt szó, de ez most mindegy).

Az én történetemben ugyanis a párbeszéd egészen másképp zajlik le, és ennek talán a legfőbb oka, hogy nem ismerhetem Jézus emberi valójában. (Persze a kötözködő keresztények biztos azt magyaráznák, hogy személyesen megismerhető; na de mégis. :)) Ha ott élnék, akkor, és valahogy Jézus közelébe keveredhetnék, csak odamennék hozzá, és mondanám, mit szeretnék, aztán vagy megteszi vagy nem. A végeredmény ott kiderülne, mint egy szóbeli vizsgán, vagy mi. Persze biztos nagy lenne a tömeg, és nehéz lenne odaférni hozzá, talán eleve nehéz lenne kitalálni, éppen hol tartózkodik, mert azért össze vissza járt minden felé, és nem volt még tömegkommunikáció, GPS, egyéb eszközök egy ember lekövetésére. És lehet, hogy nem is hittem volna benne, mert azt gondoltam volna, hogy szemfényvesztés, bár magamat ismerve biztosan érdekelt volna ez a különös ember. Más részről talán hókuszpókusznak tartottam volna, vagy nem felülről jövőnek, ahogy a zsidók vélekedtek/hangoztatták, ki tudja. Most kereszténynek születve nyilván előnyben vagyok a Jézusban való hit szempontjából.

Viszont hogyan tudnám így megszólítani? Vészhelyzetben persze fohászkodik az ember, mert olyankor az az egyetlen megoldás, de egy kicsit hosszabb lefutású eset esetén mit lehet tenni?

Csúnya kör ugyanis a hitetlenség zsákutcája. Mit kell tenni, aki meg szeretne gyógyulni, és hisz? Imádkozni. Hittel. Kitartóan. És ez a kitartás, ez az egészben a csavar: mert ha kitartóan kéred, de mégsem segít, és ebből arra a következtetésre jutsz, hogy hiába kérted, akkor máris nem hiszel benne, hogy Jézus meg tud gyógyítani, feladtad, és hitetlenséged miatt elveszel. Persze lehet, hogy kitartóan kéred halálod pillanatáig, hogy meggyógyulj, de nem történik semmi, és ha csak akkor a halál előszobájában is vonod le a következtetést, hogy mégsem gyógyítottak meg téged, akkor máris rá lehet fogni, hogy nem hittél benne elég kitartóan. Ha végig hiszel, akkor nem derül ki számodra sem, hogy mégsem történt meg a gyógyulás, legfeljebb a halál után - és persze akkor már lehet, hogy alapból jobb neked, mintha a Földön élnél - remélhetőleg!, de a gyógyulás nem következett be, hiába is hittél benne rendületlenül. 

Hogy is van ez akkor a hittel? Mi gyógyítja meg végül is az embert. Valóban a hite, vagy az csak egy előfeltétel, de a döntő érv ezen kívül valami más lenne. (Vagy még csak előfeltételnek sem mondható?) Persze ki tudja, mi a hit. Talán tényleg nincs hite annak, aki nem gyógyul meg végül, és ez valami olyan belső dinamika az emberben, amit mi nem látunk át. Mármint a hit. Szóval lehet, hogy tényleg nem arról van szó, hogy nem gyógyul meg, ezért egy idő után már nem is hisz benne, hanem pont arról, hogy nem is hisz benne, csak mondjuk reméli, vagy Isten már előre tudja, hogy nincs meg benne a gyógyulásba vetett valódi, mély hit, csak kipróbálja, hogy ha elhiszi bekövetkezik - e a gyógyulás. Bár másrészről ez miért ne lenne elég? Ki tudja, talán ez tényleg valami bonyolult, rejtett dinamika alapján működik. A "hited meggyógyított" kijelentéstől minden esetben azt várná az ember, hogy azt jelenti, hogy aki hisz a gyógyulásában - vagy miben is??? szóval legalább is HISZ -, az meggyógyul ettől. A "hited meggyógyított" kijelentésbe nekem furcsa beleszorítani - bár lehet, hogy jó és helyes -, hogy Isten tervében talán az áll, hogy valaki nem gyógyul meg. Az olyan, mintha azt mondanánk, hogy azért kaptál 5-öst a vizsgán, mert beiratkoztál egyetemre". Kétségkívül szükséges feltétel, de ahhoz még történni kell egy s másnak, hogy abból tényleg 5-ös legyen. Persze abból a szempontból, hogy az ember talán összesen ennyit tehet a gyógyulásáért, tényleg hatékony dolognak tűnik azt mondani, hogy "hited meggyógyított", mert ezzel ösztönzi az embereket a hitre, hogy legalább esélyük legyen meggyógyulni, ha még azt is hozzáteszi, hogy "és Isten is akarta ezt, ami nem minden esetben igaz", akkor lehet, hogy kevésbé hinnének az emberek, és mire lenne jó, ha még azt sem tennék meg, amire esetleg képesek lennének mindezért? Már ha képesek lennének.

Az én történetemben Jézus a parton sétál, azon a részen, ahol én ücsörgök. Azt hiszem egyszerű csőgatya, és valami egyszerű, testhezálló felső van rajtam. Köveket dobálok a vízbe egy nagy fűzfa - a kedvenc fűzfám - alatt. (Az alatt a fűzfa alatt, ami természetesen a történetben szereplő énemnek semmit sem jelent, csak egy kellemes környezetet, de nekem a mesélőnek kedvencem a saját fantáziámban) Jézus odasétál hozzám, előbb a fűzfa levelit nézegeti meg természetesen, és csak akkor szólít meg, mikor végre leül mellém a partra. Farmert hord, és egyszerű pólót, azt hiszem. Egyszerű, rövid haja van, és férfias, normális, de nem kiemelkedően vonzó arca.
- Nem akarsz engem meggyógyítani, ugye? - Kezdem, nem felindulva, és csak számon kérő módon; sokkal inkább, mint aki jól tudja, mit tervez (vagy nem tervez) a másik, és kicsit csalódott, hogy ez nem egyezik azzal, amit ő akar.
- Mi tesz beteggé téged? - Kérdezi, és szeretettel néz rám, nyugodt, megértő pillantással. Hiszen ő tényleg jobban tudja.
- Tudom... - Felelem lehangoltan, miközben langyos szél fújja át a kora nyár illatát közöttünk.
- Bízz bennem. - Ránézek, majd térdemet átkarolva meredek a távolba bátorító jelenlététől nyugodtan. - Most mennem kell, de tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. - Közli, én bólintok, felállok, és a fűz ágai közé simulva figyelem távolodó alakját. Hát itt volt, és elment. Annyi mindent kérdezhettem volna tőle, annyi mindent megbeszélhettünk volna, de nem volt rá szükség. Ha az embernek az Istennel van találkozása, ott nincs szüksége szavakra, ott minden nyilvánvaló és tiszta. Nem lesz ezután sem könnyebb, és a szabadság ugyanúgy fényévezredekre van, mint eddig, de egy ilyen találkozás talán mégis meghatározó...
 

Ez a blog azért születik, mert most talán egy egészen új dolog kezdődik az életemben. Most még átmeneti időszak van, hiszen még nem kaptam meg a diagnózist, de minden jel arra utal, és teljesen biztos vagyok benne, hogy súlyos a helyzet, és sok mindent veszítek el.

Úgy érzem, a értelmi képességem, a gondolataim, a személyiségem talán mind - mind szépen párolognak ki abból, amit magamnak nevezek - így veszik el minden, ami után hiába is kapnék, ezért csak szemlélem a folyamatot, és próbálok élni - talán menni fog így?

mint egy vízcsepp, amely egy szökőkútból fröccsen könnyeden az ég felé, és visszahullva szertefoszlik az egészbe folyva végül át;

Szóval fel kell építenem egy új személyiséget, vagy még inkább újra meg újra formába önteni, ahogy tűnik el egyre a felépítéshez szükséges anyag, újra meg újra gyúrni át, és nem adni fel - ezt a mindig megújulást, mindig mindennek örülést, mindig mindent jól használást, és felhasználást, és a pont annyi van amennyi elfogadását és élvezetét vagy legalább is a belenyugvást, ezt kell magamban kiművelni ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy talán eddig is élnem kellett volna;

Ma a kádban, ott döbbentem rá, hogy az amennyit kapunk TÉNYLEG mennyire nem minket jellemez, jobban mondva persze, de az elsődleges funkciója mégsem ez, hanem minden csak arra szolgál, hogy felhasználjuk, és jól használjuk fel, arra, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk azokkal a feltételekkel, amiket kaptunk; legyen az ész vagy tehetség akármihez, vagy akár csak a lét maga, ha az is valamit előidéz, hiszen kétségbevonhatatlanul teszi...

Hát hogyan is kellene nem kapaszkodni az elképzeléseimbe, nem ragaszkodni ennyire ahhoz, ami egyszer már volt az enyém, hogy kell engedni a változást, és elfogadni az újat, akkor is, ha az elvesztés jelenti ezt a más feltételegyüttest; menne - e, hogy ennek ellenére szeressek, és úgy álljak az emberekhez - végre! - önzetlenül, vagy kevésbé önző módokon, és hogyan kell azt csinálni, hogy mindez olyan legyen, hogy ne a mindent rájuk hagyásból, és a saját magam háttérbe szorításából álljon, amivel csak hizlalom az önzésüket, de ha nem így, akkor hogy lehetne másképp mint tökéletes, jóságos, kiemelkedő valakiként csillogni; hogyan is viselhetné el a hiúságom, hogy az önmagam visszafogását mások esetleg félénkségnek, gyengeségnek vagy az elnyomásra, felülkerekedésre való alkalomnak érzékelik? és miért kéne azt hagynom, hogy még ez a kis maradék élet, beszólásra és önzésre való hajlam, amitől legalább kevésbé tűnök egy senkinek, ez is eltűnjön, hisz' nem tudok nagyszerűnek és emelkedettnek látszani, nem tudnák az emberek, hogy hatalmas lelki erőm és önuralmam és önzetlenségem vezetett ahhoz, amit ők félénkségnek értékelhetnének - de ez az alázat..., ez a szörnyű alázat, hisz' ha nem ez lenne, akkor megint csak minden a hiúságról szólna;

Én gyűlölném azt a nem is megvetést, hanem talán kicsit felsőbbrendűség érzésről tanúskodó hozzáállást, amivel ha jó lennék, állnának hozzám az emberek. Mert ha tényleg nem próbálom azt a benyomást kialakítani, hogy én is sok mindent éltem meg, akár csúnyát és bűnöset, és én is sok kételyt - talán sokuknál többet - hánykódtam át, és ha nem járok olyan fejjel, amire az van rávésve, hogy megjárta az élet igazi bugyrait, akkor azt fogják gondolni, hogy én csak egy olyan ember vagyok, aki nem tudja, mi a szenvedés, mit jelent a világ iróniája, és hogy mennyire értelmetlennek tűnik minden, és hogy mennyire ellentmondásos ez az egész; és én utálnám, ha olyannak tartanának, amilyennek én tartok néha másokat, pedig nem kellene ezzel sem törődnöm, hiszen hiúság azon pörögni, hogy ne nézzenek le mások, vagy hogy nem úgy látnak, még csak közel sem, ahogy én magam...

Hát jól van, legyünk jók, de hogyan??? És az egyébként is unalmas, és senkinek sem érdekes, és nincs abban élet, aki olyan, hogy csak szemlélődő, tökéletes semmiség - hát ez való - vagy szeretetnek is nevezhetnénk ezt a semmit, hát nem tudom, menni fog?