Ez a blog azért születik, mert most talán egy egészen új dolog kezdődik az életemben. Most még átmeneti időszak van, hiszen még nem kaptam meg a diagnózist, de minden jel arra utal, és teljesen biztos vagyok benne, hogy súlyos a helyzet, és sok mindent veszítek el.

Úgy érzem, a értelmi képességem, a gondolataim, a személyiségem talán mind - mind szépen párolognak ki abból, amit magamnak nevezek - így veszik el minden, ami után hiába is kapnék, ezért csak szemlélem a folyamatot, és próbálok élni - talán menni fog így?

mint egy vízcsepp, amely egy szökőkútból fröccsen könnyeden az ég felé, és visszahullva szertefoszlik az egészbe folyva végül át;

Szóval fel kell építenem egy új személyiséget, vagy még inkább újra meg újra formába önteni, ahogy tűnik el egyre a felépítéshez szükséges anyag, újra meg újra gyúrni át, és nem adni fel - ezt a mindig megújulást, mindig mindennek örülést, mindig mindent jól használást, és felhasználást, és a pont annyi van amennyi elfogadását és élvezetét vagy legalább is a belenyugvást, ezt kell magamban kiművelni ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy talán eddig is élnem kellett volna;

Ma a kádban, ott döbbentem rá, hogy az amennyit kapunk TÉNYLEG mennyire nem minket jellemez, jobban mondva persze, de az elsődleges funkciója mégsem ez, hanem minden csak arra szolgál, hogy felhasználjuk, és jól használjuk fel, arra, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk azokkal a feltételekkel, amiket kaptunk; legyen az ész vagy tehetség akármihez, vagy akár csak a lét maga, ha az is valamit előidéz, hiszen kétségbevonhatatlanul teszi...

Hát hogyan is kellene nem kapaszkodni az elképzeléseimbe, nem ragaszkodni ennyire ahhoz, ami egyszer már volt az enyém, hogy kell engedni a változást, és elfogadni az újat, akkor is, ha az elvesztés jelenti ezt a más feltételegyüttest; menne - e, hogy ennek ellenére szeressek, és úgy álljak az emberekhez - végre! - önzetlenül, vagy kevésbé önző módokon, és hogyan kell azt csinálni, hogy mindez olyan legyen, hogy ne a mindent rájuk hagyásból, és a saját magam háttérbe szorításából álljon, amivel csak hizlalom az önzésüket, de ha nem így, akkor hogy lehetne másképp mint tökéletes, jóságos, kiemelkedő valakiként csillogni; hogyan is viselhetné el a hiúságom, hogy az önmagam visszafogását mások esetleg félénkségnek, gyengeségnek vagy az elnyomásra, felülkerekedésre való alkalomnak érzékelik? és miért kéne azt hagynom, hogy még ez a kis maradék élet, beszólásra és önzésre való hajlam, amitől legalább kevésbé tűnök egy senkinek, ez is eltűnjön, hisz' nem tudok nagyszerűnek és emelkedettnek látszani, nem tudnák az emberek, hogy hatalmas lelki erőm és önuralmam és önzetlenségem vezetett ahhoz, amit ők félénkségnek értékelhetnének - de ez az alázat..., ez a szörnyű alázat, hisz' ha nem ez lenne, akkor megint csak minden a hiúságról szólna;

Én gyűlölném azt a nem is megvetést, hanem talán kicsit felsőbbrendűség érzésről tanúskodó hozzáállást, amivel ha jó lennék, állnának hozzám az emberek. Mert ha tényleg nem próbálom azt a benyomást kialakítani, hogy én is sok mindent éltem meg, akár csúnyát és bűnöset, és én is sok kételyt - talán sokuknál többet - hánykódtam át, és ha nem járok olyan fejjel, amire az van rávésve, hogy megjárta az élet igazi bugyrait, akkor azt fogják gondolni, hogy én csak egy olyan ember vagyok, aki nem tudja, mi a szenvedés, mit jelent a világ iróniája, és hogy mennyire értelmetlennek tűnik minden, és hogy mennyire ellentmondásos ez az egész; és én utálnám, ha olyannak tartanának, amilyennek én tartok néha másokat, pedig nem kellene ezzel sem törődnöm, hiszen hiúság azon pörögni, hogy ne nézzenek le mások, vagy hogy nem úgy látnak, még csak közel sem, ahogy én magam...

Hát jól van, legyünk jók, de hogyan??? És az egyébként is unalmas, és senkinek sem érdekes, és nincs abban élet, aki olyan, hogy csak szemlélődő, tökéletes semmiség - hát ez való - vagy szeretetnek is nevezhetnénk ezt a semmit, hát nem tudom, menni fog?