Így gondolkodott magában: "Ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok." Jézus megfordult, ránézett és így szólt: "Bízzál leányom, a hited meggyógyított." /Mt9,21-22/

"Hiszitek, hogy meg tudom tenni?" "Igen, Uram!" - felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: "Legyen hitetek szerint!" yomban megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: "Vigyázzatok, ne tudja meg senki!" /Mt9,29-31/

Jézus így szólt hozzá: "Menj, a hited meggyógyított." Nyomban visszakapta látását, és követte az úton. /Mk10,52/

Ennek hallatára Jézus így szólt hozzá: "Ne félj, csak higgy! Megmenekül." Amikor odaértek a házhoz, nem engedett be senkit, csak Pétert, Jakabot, Jánost, meg a lány apját és anyját. Mindenki sírt, jajgatott, gyászolta a leányt. "Ne sírjatok! - szólt rájuk. - Nem halt meg, csak alszik." Kinevették, mert tudták, hogy meghalt. De ő megfogta a kezét, és emelt hangon felszólította: "Leány, kelj föl!" Erre visszatért a lélegzete, és rögtön fölkelt. /Lk8,50-55/

Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?" Aztán hozzá fordult: "Állj fel és menj! A hited meggyógyított." /Lk17,18-19/

A fent felsoroltak mellett természetesen számos helyen gyógyít Jézus a Bibliában is (és az életben valószínűleg még többször megtette), engem azonban ezekben az igehelyekben a "hited meggyógyított" és ehhez hasonló kijelentések foglalkoztattak ma - épp egy mise alatt, (ahol persze teljesen másról volt szó, de ez most mindegy).

Az én történetemben ugyanis a párbeszéd egészen másképp zajlik le, és ennek talán a legfőbb oka, hogy nem ismerhetem Jézus emberi valójában. (Persze a kötözködő keresztények biztos azt magyaráznák, hogy személyesen megismerhető; na de mégis. :)) Ha ott élnék, akkor, és valahogy Jézus közelébe keveredhetnék, csak odamennék hozzá, és mondanám, mit szeretnék, aztán vagy megteszi vagy nem. A végeredmény ott kiderülne, mint egy szóbeli vizsgán, vagy mi. Persze biztos nagy lenne a tömeg, és nehéz lenne odaférni hozzá, talán eleve nehéz lenne kitalálni, éppen hol tartózkodik, mert azért össze vissza járt minden felé, és nem volt még tömegkommunikáció, GPS, egyéb eszközök egy ember lekövetésére. És lehet, hogy nem is hittem volna benne, mert azt gondoltam volna, hogy szemfényvesztés, bár magamat ismerve biztosan érdekelt volna ez a különös ember. Más részről talán hókuszpókusznak tartottam volna, vagy nem felülről jövőnek, ahogy a zsidók vélekedtek/hangoztatták, ki tudja. Most kereszténynek születve nyilván előnyben vagyok a Jézusban való hit szempontjából.

Viszont hogyan tudnám így megszólítani? Vészhelyzetben persze fohászkodik az ember, mert olyankor az az egyetlen megoldás, de egy kicsit hosszabb lefutású eset esetén mit lehet tenni?

Csúnya kör ugyanis a hitetlenség zsákutcája. Mit kell tenni, aki meg szeretne gyógyulni, és hisz? Imádkozni. Hittel. Kitartóan. És ez a kitartás, ez az egészben a csavar: mert ha kitartóan kéred, de mégsem segít, és ebből arra a következtetésre jutsz, hogy hiába kérted, akkor máris nem hiszel benne, hogy Jézus meg tud gyógyítani, feladtad, és hitetlenséged miatt elveszel. Persze lehet, hogy kitartóan kéred halálod pillanatáig, hogy meggyógyulj, de nem történik semmi, és ha csak akkor a halál előszobájában is vonod le a következtetést, hogy mégsem gyógyítottak meg téged, akkor máris rá lehet fogni, hogy nem hittél benne elég kitartóan. Ha végig hiszel, akkor nem derül ki számodra sem, hogy mégsem történt meg a gyógyulás, legfeljebb a halál után - és persze akkor már lehet, hogy alapból jobb neked, mintha a Földön élnél - remélhetőleg!, de a gyógyulás nem következett be, hiába is hittél benne rendületlenül. 

Hogy is van ez akkor a hittel? Mi gyógyítja meg végül is az embert. Valóban a hite, vagy az csak egy előfeltétel, de a döntő érv ezen kívül valami más lenne. (Vagy még csak előfeltételnek sem mondható?) Persze ki tudja, mi a hit. Talán tényleg nincs hite annak, aki nem gyógyul meg végül, és ez valami olyan belső dinamika az emberben, amit mi nem látunk át. Mármint a hit. Szóval lehet, hogy tényleg nem arról van szó, hogy nem gyógyul meg, ezért egy idő után már nem is hisz benne, hanem pont arról, hogy nem is hisz benne, csak mondjuk reméli, vagy Isten már előre tudja, hogy nincs meg benne a gyógyulásba vetett valódi, mély hit, csak kipróbálja, hogy ha elhiszi bekövetkezik - e a gyógyulás. Bár másrészről ez miért ne lenne elég? Ki tudja, talán ez tényleg valami bonyolult, rejtett dinamika alapján működik. A "hited meggyógyított" kijelentéstől minden esetben azt várná az ember, hogy azt jelenti, hogy aki hisz a gyógyulásában - vagy miben is??? szóval legalább is HISZ -, az meggyógyul ettől. A "hited meggyógyított" kijelentésbe nekem furcsa beleszorítani - bár lehet, hogy jó és helyes -, hogy Isten tervében talán az áll, hogy valaki nem gyógyul meg. Az olyan, mintha azt mondanánk, hogy azért kaptál 5-öst a vizsgán, mert beiratkoztál egyetemre". Kétségkívül szükséges feltétel, de ahhoz még történni kell egy s másnak, hogy abból tényleg 5-ös legyen. Persze abból a szempontból, hogy az ember talán összesen ennyit tehet a gyógyulásáért, tényleg hatékony dolognak tűnik azt mondani, hogy "hited meggyógyított", mert ezzel ösztönzi az embereket a hitre, hogy legalább esélyük legyen meggyógyulni, ha még azt is hozzáteszi, hogy "és Isten is akarta ezt, ami nem minden esetben igaz", akkor lehet, hogy kevésbé hinnének az emberek, és mire lenne jó, ha még azt sem tennék meg, amire esetleg képesek lennének mindezért? Már ha képesek lennének.

Az én történetemben Jézus a parton sétál, azon a részen, ahol én ücsörgök. Azt hiszem egyszerű csőgatya, és valami egyszerű, testhezálló felső van rajtam. Köveket dobálok a vízbe egy nagy fűzfa - a kedvenc fűzfám - alatt. (Az alatt a fűzfa alatt, ami természetesen a történetben szereplő énemnek semmit sem jelent, csak egy kellemes környezetet, de nekem a mesélőnek kedvencem a saját fantáziámban) Jézus odasétál hozzám, előbb a fűzfa levelit nézegeti meg természetesen, és csak akkor szólít meg, mikor végre leül mellém a partra. Farmert hord, és egyszerű pólót, azt hiszem. Egyszerű, rövid haja van, és férfias, normális, de nem kiemelkedően vonzó arca.
- Nem akarsz engem meggyógyítani, ugye? - Kezdem, nem felindulva, és csak számon kérő módon; sokkal inkább, mint aki jól tudja, mit tervez (vagy nem tervez) a másik, és kicsit csalódott, hogy ez nem egyezik azzal, amit ő akar.
- Mi tesz beteggé téged? - Kérdezi, és szeretettel néz rám, nyugodt, megértő pillantással. Hiszen ő tényleg jobban tudja.
- Tudom... - Felelem lehangoltan, miközben langyos szél fújja át a kora nyár illatát közöttünk.
- Bízz bennem. - Ránézek, majd térdemet átkarolva meredek a távolba bátorító jelenlététől nyugodtan. - Most mennem kell, de tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. - Közli, én bólintok, felállok, és a fűz ágai közé simulva figyelem távolodó alakját. Hát itt volt, és elment. Annyi mindent kérdezhettem volna tőle, annyi mindent megbeszélhettünk volna, de nem volt rá szükség. Ha az embernek az Istennel van találkozása, ott nincs szüksége szavakra, ott minden nyilvánvaló és tiszta. Nem lesz ezután sem könnyebb, és a szabadság ugyanúgy fényévezredekre van, mint eddig, de egy ilyen találkozás talán mégis meghatározó...